Gondolatok az elmúlásról

Gondolatok az elmúlásról

Halál: Az ember legmisztikusabb és legkegyetlenebb, elkerülhetetlen ellenfele. Vagy segítője talán?
Mit jelent meghalni? Mi történik akkor, amikor kihűl a test, zárva maradnak az ajkak és az utolsó lélegzet könnyed sóhaj formájában elhagyja a testet?
Amióta a világon emberek élnek, feltették ezt a kérdést. Így volt ez emberőseinktől kezdve napjainkig.
Ez a kérdés, csak félve jött elő az emberekből. A halálról a legtöbb ember nem szívesen beszél. Ennek több oka van.
Az egyik pszichikai jellegű: a haláltéma tabu.
A legtöbben még ha közvetett formában is, kapcsolatba kerülünk a halállal, a saját halálunkra gondolunk, ami előbb-utóbb bekövetkezik.
Így érthető a témától való irtózás lélektanilag is. A legtöbben ettől a lelki sérüléstől akarják magukat megóvni és az egész témát kerülik.
Ahhoz, hogy a halálról beszélni tudjunk, le kell győzni a társadalmi tabukat, a vallási dogmákat, a nyelvi nehézségeket. Gondolatainkat, értelmünket fel kell emelni egy finomabb minőségre.
Az élet a születéssel kezdődik és a halállal végződik?
Mi az élet, mi mozgatja a testet? A lélek nem hal meg?
Vajon a halál az élet végét, vagy csupán egy másik élet, egy másik világ kapuját jelenti?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják az emberiség egy részét Platontól kezdve, a keleti és európai kultúrában napjainkig.
Abban egyetértenek a nagy gondolkodók és a Szentírások, hogy az ember minősége test, lélek, szellem hármas egységéből tevődik össze.
A test hús, vér fizikai megnyilvánulása, ami a halál után elporlad.
A lélek minőségét különböző ideológiák taglalják. A Bhagavad-gita, amely az emberiség egyik legrégibb Szentírásának része, így ír róla:
„A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Ha már létezett, többé meg nem szűnhet. Meg nem született örökkévaló mindig létezik, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő meg nem ölhető.”
Az ilyen téziseket többnyire a keleti vallásokkal azonosítják, ahol azt tartják az emberi lélekről, hogy korok millióin át létezik, s a reinkarnáció gondolata általánosan elfogadott.
A keresztény kultúrkörben az őskereszténység hitte és tudta a lélek hallhatatlanságát.
A Krisztusi tanítások szerint:
„Amiképpen minden teremtmény a láthatatlanból érkezik erre a világra, azonképpen a láthatatlanba tér vissza, és így jönnek újra és újra el, amíg csak meg nem tisztulnak…”
Van feltámadás a testből és van feltámadás a testben. Az élet felszáll a húsból és leszáll az életbe.
Jézus Krisztus Béke Evangéliuma

Ezek a gondolatok elfogadottak voltak a Bibliában is egészen az 553. évi konstantinápolyi zsinatig.
Itt csúcsosodott az egyház és a világi hatalmak összecsapása, miután Virgilius Justinianus császár nyomására az akkori egyházatyák törölték a Biblia lélekvándorlásra vonatkozó több részét.
Ez a tisztogatás meghatározó volt az egész világi és egyházi hatalmak szemléletére. Alapvetően meghatározta a kereszténység életről alkotott képét.
Bár nagy gondolkodók, pl. Schopenhauer, Goethe, Einstein, Niels Bohr, Szentgyörgyi Albert, Gárdonyi Géza meg voltak győződve a lélek és szellem halhatatlanságáról, ilyen jellegű írásaikat nem engedték beszivárogni a köztudatba.
Az átlagember retteg a haláltól, az elmúlástól. Görcsösen ragaszkodik az elröppenő élethez, nem fogadja el az elmúlást. A mai kor embere nem tud felkészülni a halálra.
Napjainkban több kutatás is foglalkozik a halál utáni élettel. Mi történik velünk később?
Több hiteles beszámoló létezik olyan emberektől, akik túlélték a halálukat. Voltak ODAÁT és visszajöttek.
Több tudós, pl. R. A. Mody, Bruce Goldberg, Edith Fiore, Elisabeth Kübler-Ross megfigyelései megegyeznek abban, hogy akiknek a halállal közeli tapasztalataik voltak, s a szellemi világban tehettek megfigyeléseket, valamennyien elmondják, hogy tiszta, erőteljes „Fénnyel” találkoztak.
Akik visszajöttek, azoknak teljesen átértékelődött az értékrendjük. Más értékek kerültek előtérbe életükben.
Határtalan béke és nyugalom hatotta át egész lényüket. De nem ez a jellemző. A mai gyakorlatban sajnos fokozódott a halál elidegenedése.
Ezek a felismerések állandó dilemmát okozhatnak és okoznak.
Bízok abban, hogy az a szemlélet, hogy többek vagyunk, mint az egyszerű fizikai testünk, egyre inkább elterjed és az emberek újra kezdik érezni saját felelősségüket életükkel és mások életével kapcsolatban.
Mindenki saját magával kell szembenéznie és elszámolnia élete végén.
Ennek a minősége meghatározó az eltávozásnál. Ha a halált az élet részének tekintjük, egy egészségesebb, harmonikusabb társadalommá válunk.
„Biztos vagyok benne, hogy valóban újra megszületünk és, hogy az élet a halálból ered, s a halottak lelke tovább él.”
Szokratész

Nehéz, nagyon nehéz elfogadni, hogy a test halálával a lélek szikrája is kialszik és a személyiség örökre megszűnik létezni.
A föld minden táján, minden emberi kultúrában megtalálható a halál utáni életbe vetett hit valamilyen formája.
A különböző vallások nagy találékonysággal próbálták elhelyezni a halottak lelkeit:
– Hádészbe,
– a Léthén túli tájra,
– a pokol bugyraiba,
– a mennyországba vagy éppen
– az örök vadászmezőkre képzelték az eltávozottak árnyait.

Közös vonása ezeknek az elképzeléseknek, hogy mindegyikben valamilyen távoli, elérhetetlen – vagy csak a kiválasztottak számára megközelíthető – „vidéken” jelölik ki a lelkek lakhelyét.
Ebben nyilvánvalóan a kísértetektől, szellemektől való félelem is közrejátszott.

A hinduizmus és a buddhizmus szerint is maga az élet folyamatos újjászületések sorozatából áll.
A születés-élet-halál-újjászületés szakadatlanul ismétlődő folyamatának neve szamszára.
Az újjászületéseket az idézi elő, hogy a halál után az ember vágyai nem semmisülnek meg, hanem a test pusztulása után is tovább léteznek.
Az újjászületés mindaddig elkerülhetetlenül ismét és ismét bekövetkezik, amíg az ember meg nem szabadul minden földi vágyától.
Ha ez megtörténik, akkor a „szamszára kereke” kizökken és a lélek eljut a Nirvánába, a teljes örökkévalóság boldogságába.
Mivel e vallások tanításai szerint az élet teli van szenvedéssel, minden élőnek az a célja, hogy mielőbb eljuthasson a Nirvánába, ne kelljen többé visszatérnie a földre.
Éppen ezért a szerzetesek, akik ezt tekintik legfőbb céljuknak, megpróbálnak minden vágyat kioltani magunkban, hogy megszüntessék a halál utáni újjászületés lehetőségét.
Egyes tanok szerint voltaképp nem is a lélek születik újjá, hanem csak a személyiség bizonyos részei – főként a vágyak – „öröklődnek át” a következő személyre.
Ezekben a vallásokban a lélekvándorlásnak jelentős morális hatása is van, ugyanis a hit azt tartja, hogy egy ember következő újjászületésének körülményeit az előző életében véghezvitt jó és rossz cselekedetei határozzák meg.
Érdemes tehát becsületesen, jótékonykodva élni, mert az ilyen magatartás jutalma egy kedvező későbbi reinkarnáció lehet.
Hasonlóképpen a bűnök sem maradnak megtorlatlanul; ha nem a következő, hát bizonyosan egy későbbi életben lesz majd tapasztalható a kedvezőtlen körülmények közötti újjászületés.
Ez az elmélet az úgynevezett „karma-tan”.
• Nem kell messzire mennünk, hogy a magyar hiedelemvilágban is találjunk rá példát.
• Lengyel Dénes „Régi magyar mondák” című könyvében Anonymus krónikája nyomán ezt írja Álmos – Árpád fejedelem apja – születésének előzményeiről:
• „Álmos csodálatos esemény miatt kapta a nevét: amikor anyja a gyermekét várta, álmában egy turulmadarat látott, amely mintegy rászállva megtermékenyítette. És úgy tűnt neki, hogy méhéből forrás fakadt, és ágyékából dicső királyok származnak, de nem a saját földjükön sokasodnak el.”
• Arról, hogy mennyire „mélyre” süllyedhet valaki a következő újjászületéssel, megoszlanak a vélemények.
• Van, akik szerint állatok testében is vissza lehet térni a földre, de van, aki ezt tagadja.
• Mindenesetre, nagyon kevés olyan beszámoló ismeretes, ahol valaki is visszaemlékezett volna egy előző létére, amit nem emberként élt le.

Ha felkeltették érdeklődését az alábbiak,szívesen állok rendelkezésre.
Üdvözlettel !

Daróczi Zoltán
4027 Debrecen, Egyetem sugárút 38.
Telefon/fax: 52/ 537-777
Mobil: 06-30/9 631-635
[email protected]
www.termeszetesgyogymodok.hu