Gondolatok ötvenen túl…
Makai József

Tudod mi kell a léthez? Az okosok szerint nagyon kevés. Többnyire azt állítják, hogy levegő, táplálék, folyadék, szaporodás. Ez nem sok, de ha ez van, már élsz. Az, hogy hogyan, az már rajtad múlik. Nem hiszed? Ne ess kétségbe, én sem. Mégis lehet benne valami.
Cél:
Ha nem tudod hová mégy, bármelyik út odavezet. –Daniel Bell
Korunkban az a baj, hogy minden tele van útjelző táblákkal, de sehol egy uticél. – Louis Kronenberger
Ebben a mi világunkban az emberek nem tudják, mit akarnak, de el vannak rá szánva, hogy tűzön-vízen át megszerzik. –Don Marqis
Gondold el, megjelenik a TV képernyőjén az álomautó, egy ágyba csalogató hang azt súgja,” érdemes nélküle élni?” és Te egyből úgy érzed, hogy az életed semmit nem ér, ha azonnal nem kapod meg azt az autót. Lehet, hogy van autód. Lehet, hogy nem is igazán rosszabb a TV-ben látott autónál, de neked az nincs.
Nézzük a másik példát. A TV-ben gyönyörű fiatal nő keni magát valamilyen krémmel és közli „mert én megérdemlem!”. Azonnal minden bajod lesz az életeddel. Hát én nem érdemlem meg? Nekem miért nem jut? Ez nekem jár stb.
Nem tudom, mit szeretnél, csak azt tudom, hogy én mit szeretnék. Szeretnék derűs, boldog lenni. Egészen sokáig úgy éreztem, ehhez csak az hiányzik, hogy szeressenek, és hogy én szeressek, természetesen lehetőleg egyszerre. Aztán időnként meginogtam. Szent meggyőződésemmé vált egy ideig, hogy a szeretet az szép és jó dolog, de ha nem tudok adni, akkor mit sem ér az egész. Aztán jött az, hogy amíg nekem nincs fölöslegem, addig adni sem tudok. Volt olyan, amikor úgy gondoltam, hogy csak az a bizonyos „kütyü” hiányzik a boldogságomhoz, és amíg nem lehet az enyém, nem lehetek boldog. Azt az egyet ne kérdezd, hogy most hol tartok. Én sem tudom. Azt hiszem, azért írom ezt le. Talán közben én is rájövök valamire.

Ott tartottam, hogy nem tudom, mit szeretnél. Tényleg, te mitől éreznéd magad boldognak? Ha megkapnád az álomautót? Ha csinos feleséged, férjed lenne, gyönyörű, okos gyerekekkel? Gondold végig. Hát nem az van? Ha nem az, ki választotta és miért? Mi tart vissza attól, hogy változtass?
Jó kérdéseim vannak mi?

Hát én választottam, változtattam, mások változtattak rajtam, és nem igazán vagyok sokkal boldogabb. Ahogy elnézem, amint előrehalad a korom, úgy leszek egyre bizonytalanabb a legtöbb kérdésben, az élet minden területén. Te nem így vagy vele? Irigyellek. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik magabiztosan tudják a választ mindenre. Néha hatalmas hülyeségeket mondanak, de azt is határozottan, fensőbbségük teljes tudatában.

Olyan családból származom, ahol felemás indíttatást kaptam. Nem hittem Istenben. Ezt azzal pótoltam, hogy én az emberekben hiszek. Ért egy- két igazságtalan bántás az életben. Nem tudom miért, de ennek ellenére nem adtam fel ezt a hitemet.

Nagyon tisztelem mindenki vallását, hitét, de még eddig egyikhez sem csatlakoztam. Mindenféle vallásnak találkoztam igazán tiszteletreméltó, csodálatos képviselőivel, akik derűt, boldogságot, nagy nyugalmat sugároztak maguk körül. Vajon hogy csinálják ezt? Hisznek. Mégpedig valami csodálatos dologban, elsősorban a szeretet mindenhatóságában, csak úgy, magáért a szeretetért.

Persze ez azért valószínűleg ennél bonyolultabb kicsit, hiszen azok is hittel követik el disznóságaikat, akik ártatlan embereket ölnek meg a hitük miatt.

Igazán akkor ijedtem meg magamtól, amikor kiderült, hogy mindenre tudok kellő magyarázatot. Ha ezt elhittem, igaz volt…. Mindaddig, amíg elhittem. Utána hazugsággá, vagy minimum téves ítéletté vált.

Ugye jól elkanyarodtam az eredeti témámtól, a léttől? Nana. Csak látszólag. Tudod, mire jöttem rá?

Arra, hogy én hogyan érzem magam, semmi köze a puszta valósághoz. Nem azon múlik, hogy van valamim, vagy nincs, nem azon, hogy bántottak, vagy szerettek. Egyszerűen azon múlik, hogy én hogy akarom magamat érezni. Amikor sajnálni valót találok magamon, akkor indokot is találok hozzá, hogy éppen miért kell sajnálnom magamat. Ha örülni van kedvem, találok örülni valót. Keverjük meg mindezt egy kicsit.

Kb. 46.-éves koromban pszichiátriai kezelésre szorultam egy balul sikerült kapcsolatom végén. Azt hiszem tisztességes beteg voltam, beszedtem minden gyógyszert, amit adtak. Eltelt egy- két hét és én felháborodva vettem tudomásul, hogy elvették a szomorúságomat.

Valójában ekkor ijedtem meg magamtól. Nem elég az, hogy mindenre találok magyarázatot és okot, még kiderül az is, hogy egy vegyi anyag / gyógyszer / segítségével érzéseim befolyásolhatóak. Hol a sors, hol a sok bűnbak, akik az én szomorúságomat, tragédiáimat, kudarcaimat okozták? Lehetséges, hogy a környezetemnek, vagyis az objektív valóságnak a világon semmi köze ezekhez? Hát akkor kinek? Na nem. Az, az egy nem lehetséges. Én dobtam volna ki magam, én loptam el magamtól a dolgaimat, vagyis én vagyok az oka mindennek? Hát ezt már nem. Itt azért valami nagyon nem stimmel. Én nem loptam el senkitől semmit, a közös álmainkat nem én dobtam sutba, nem én juttattam a másikat pszichiátriára. Én ártatlan vagyok. Én vagyok a szenvedő fél.

Képzeld el mindehhez, hogy keresztülverekedtem magam a Darnell tréningen, az Agykontroll tanfolyamon, hallgattam akupresszúrát, reflexológiát, radiesztéziát, Reikit, táplálkozás tudományt, íriszdiagnosztikát, tanultam szeretetmasszázst.
Mindenhol azt hallottam, hogy pozitív gondolkodás, te vagy a felelős, te döntesz, te… te… te…

Mindig mondtam: persze. Azután az első utcasarkon elmondtam mindennek azt az autóst, aki történetesen nem az én elvárásaimnak megfelelően vezette az autóját. Ha autóba ültem, mindennek elmondtam / szerencsére csak magamban / azt a gyalogost, aki jobban sietett annál, amit én helyesnek véltem. Időnként természetesen megijedtem magamtól. Az előbb más pozícióban mást gondoltál, más szemszögből máshogy láttad a dolgokat. Ilyen gyorsan váltasz? Mondd, nem luxus ez? Mindeközben meg voltam győződve arról, hogy én nem változom. A világ változik körülöttem. Én vagyok a stabilitás maga.

Jöttek hozzám emberek segítséget kérni, mert elviselhetetlen volt az élet számukra, mindenki csak dühítette, bántotta őket. Többnyire sikerült a világot megváltoztatni körülöttük pár tűszúrással, magokkal. Nekik is meggyőződésük, hogy ők változatlanok, csak a világ változott elviselhetőbbre körülöttük.

Lehet, hogy csak nagymesternek szabadna könyvet írni. Én nem vagyok az, sőt azt hiszem kellően rossz tanítvány is vagyok. Hiszen több mint húsz év kemény, és céltudatos törekvésével (itt természetesen csak a tudatos útkeresést értem, az azt megelőző 30 évet nem számítom), eljutottam odáig, hogy tudom, az életem minősége teljes mértékben tőlem függ, de a fene egye meg azt a büdös disznót (szomszéd, gyerek, feleség, akárki) aki bele mer rondítani az én tökéletes életembe, esetleg azzal, hogy létezni merészel.

Egyébként is teljesen meg vagyok kavarodva. Annyi szépet és jót tanultam, amikről kiderült, hogy az élet nem úgy működik. Nagyon szépek, de nem igazak, úgy ahogy vannak. (Légy szerény, ne tolakodj, mondj igazat, stb.)

1968-ban nem voltam még 18. éves, amikor bevonultam katonának, hivatásos tiszthelyettes iskolába. Utólag be kell vallanom, hogy a Csehszlovák megszállásról (vagy felszabadításról), (nem kívánt rész törlendő), halvány fogalmam sem volt. Jobban érdekeltek a lányok…

Tanítottak mindenre. Például az 1956-os ellenforradalomra, (csak emlékeztetőül én ekkor 5 éves voltam), annak hőseire. A szocializmus mindenekfelettiségére. Most megtanulhatom ennek az ellenkezőjét. Én változok, vagy a körülöttem lévő világ? Azt mondom, amit elvárnak tőlem, vagy amit gondolok? Mi a helyes? Próbáld ki az utóbbit, és majd megtudod. Én egypárszor kipróbáltam. Jól a fejemre csaptak. Mi az, hogy igazság? Majd adok én neked igazságot!

Meg fogsz döbbenni. Úgy gondolom, nem is ez a lényeg. Valójában talán igaza van mindenkinek. Ismered azt a viccet, hogy az igazgatóhoz beront a főkönyvelő, felháborodva szidja a főmérnököt, az igazgató igazat ad neki, mire az megnyugodva elrohan.
Nemsokára berohan a főmérnök, felháborodottan szidni kezdi a főkönyvelőt. Az igazgató neki is igazat ad. Végig hallgatja ezt a titkárnő és szóvá teszi a dolgot:
- Mindkettőnek igazat adott, azért ez nem stimmel!
- Látja, magának is igaza van.
Hát így vagyok ezzel én is.

Egyébként a történelem azt igazolta, hogy annak van igaza, aki győz. Egészen addig, amíg őt is le nem győzik, és csak az az egy biztos, hogy őt is le fogják győzni.

Gondoljuk végig a nagy igazságokat. Mi az, hogy hősiesség? Hősiesség az, ha egy 10 éves gyerek egy harckocsi ellen fordul benzinnel teli üveggel a kezében? Ha ezt Magyarországon 1956.- ban tette, ma igen. Tegnap nem. Ha ezt ugyanitt ma teszi, akkor sem. Egyébként is, ha meghal, mire volt jó? Ha nem hal meg, mire volt jó?

Hős az, aki egy szál fürdőnadrágban, étel-ital nélkül megpróbálja meghódítani a Mount-Everest-et? Nem inkább elmebeteg? Na és ha sikerül neki? Ugye akkor már hős a javából. Ezek szerint a hely, az idő, az eredmény, a nézőközönség véleménye dönti el, hogy hol, mikor, ki a hős, és ki nem. Ez az eredmény az idők folyamán változik.

Hősökre szükség van, (mindig a pillanatnyilag hatalmon levőnek) tehát hősök lesznek. Gyártunk. Ha szükséges ellenhőst is. Gyönyörű megemlékezéseket tartunk. Utána a következő ellen-megemlékezést tart.

Képzeld, el mi lenne, ha a következő hatalomra jutó ugyanúgy megemlékezne az elődje hőseiről, nem szidná az elődjét, csak azt mondaná, hogy ő tud jobbat. Meg is mutatja. Vagy nem. Lehetne így is? Én el tudnám képzelni, de akkor valószínűleg nem lenne annyi hősre szükség, azok nélkül, pedig úgy látszik, nem élet az élet. Csak a félreértés elkerülése miatt leszögezem, nem azt mondom, hogy ne elemezzük a múltban elkövetett hibákat, eredményeket, természetesen objektív módon, azért, hogy okuljunk belőle.

Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről a jótett fogalmát. Te mindig úgy cselekszel, hogy jót teszel? Látod én már ebben is egyre bizonytalanabb vagyok. Jön az éhes, rosszul öltözött kisgyerek, kér kajára pénzt. Én adok neki. A sarkon látom, hogy egy férfinak adja oda, aki megy vele a kocsmába. Jót tettem?
Más. Látom, hogy egy nő fekszik azt utcán. Odahajolok. Motyog valamit. Nem értem. Én nyugtatgatom, simogatom a fejét, jön egy másik férfi, belerúg. Erre feláll, és tovább megy, még azt is közli, hogy molesztáljam az anyámat. Melyikünk segített? Ki tett jót? Egyáltalán kiért teszem a jót? Másokért, vagy magamért?

Ezek szerint vannak érzelmeink, amelyek befolyásolhatóak vegyi anyagokkal, esetleg saját gondolatainkkal. Erre talán a legjobb példa az alkohol. Változó, hogy kire, milyen módon hat. Van, aki vidám lesz tőle, van, aki bánatosan sírva fakad. Van, aki szelídebb lesz tőle, van, aki agresszívebb.

Az érzelmeink befolyásolják társas kapcsolatainkat is. Szerződéseket kötünk, halálosan komoly ígéreteket teszünk, amelyeket vagy megbánunk 5 perc múlva, vagy nem. Vagy betartjuk, vagy nem. Most akkor megbízhatóak vagyunk, vagy megbízhatatlanok? Tartok tőle, hogy ez is, az is.

Gondoldd végig, egy igazán meghitt pillanatban elhangzó „ÖRÖKRE SZERETNI FOGLAK” mennyire komoly. Biztosan, még akár 1 óra múlva is, de nem biztos, hogy igaz 1-2 év múlva. Ezért fizetnek sok-sok pénzt csinos nőknek komoly üzletemberek, mert egy tárgyaláson képesek az üzletfél figyelmét elterelni a lényeges dolgokról, és így sikerülhet egy előnyösebb szerződést kötni, mely aláírás után, már a hangulatos pillanat elmúltával törvény szerint számon kérhető, utána hiába hivatkozik a másik arra, hogy pillanatnyi érzelmei befolyása alatt írta alá.

Ismerjük, használjuk az érzelmek befolyását, csak akkor döbbenünk meg, ha véletlen mi vagyunk a szenvedő alanyai a dolognak. Hányan vagyunk megdöbbenve, mikor a szeretett nő (férfi) közli velünk, hogy már nem igaz, amit a szerelmes éjszakákon a fülünkbe sugdosott. Képesek vagyunk teljesen kétségbe esni, és úgy érezzük, hogy „én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere”, és mással ez meg sem történhet.

Vannak törvényeink, melyek szabályokba foglalják, hogy mely ígéretek kérhetők számon. Ezek többnyire az írásba foglalt ígéretek. Ezeket szerződéseknek hívjuk. Én úgy gondolom, azért van a házasság intézményére szükség leginkább, mert az együttéléssel valamiféle gazdasági egység jön létre, amelyben például a születendő gyermekek teljesen ártatlanul kerülnek bele, és ők nem tehetnek arról, hogy az emberek beleszeretnek és kiszeretnek egymásból. Ők csak élni szeretnének, és mint tudjuk, ehhez joguk is van. Hazánkban pillanatnyilag egy gyerek felneveléséhez két kereső szükséges és a gyerekek védelmére anyagi téren is szükség van.

Néha úgy érzem, hogy azt a tényt a legnehezebb tudomásul vennünk, hogy emberek vagyunk, és (sajnos) a többiek is emberek. Szinte mindannyian az elérhetetlenre vágyunk. Ha körülnézünk, láthatjuk, milyen sok olyan kapcsolat van körülöttünk, ahol A vágyakozik B után, aki C után vágyakozik, stb. Vajon félünk a beteljesült kapcsolatoktól, vagy csak egyszerűen sokkal értékesebb számunkra a másé-, de legalábbis a számunkra elérhetetlen?

Azt hiszem, hogy sokan vagyunk ezen a földön, akik képesek vagyunk úgy távozni a földi világból, hogy fogalmunk sincs arról, hogy valójában mi is történt velünk életünk folyamán.

Gyakran előfordul velem, hogy igyekszek felidézni néhány pillanatát az életemnek. Bizony néha sikertelenül, vagy nem úgy, ahogyan valójában megtörtént. Úgy látszik, amint az idő múlik, úgy színezem át életem mozzanatait a saját szám íze szerint és válik számomra egyre kibogozhatatlanabbá a saját múltam. Mintha nem lennék jelen saját életemben.

Ezzel a szóval több mint10 éve a Darnell tréningen találkoztam először. Az volt kiírva egy táblára, hogy „Légy jelen és kövesd az utasításokat!” (Lehet, hogy emlékezetemben ezt is, mint sok mást megváltoztattam?)

Én minden esetre ezt úgy értelmeztem, hogy ott vagyok, azt teszem, amit mondanak. Később könyvekben találkoztam a jelenléttel. Mondták, hogy a múltban, a jövőben élünk és nem a mában. Sokáig nem értettem. Lehet, hogy most is csak egy újabb változat él a fejemben az értelmezésnek és nem az igazság, de én most azt értem alatta, hogy a fejemben nem a jelen pillanat él, hanem annak - a múlt eseményei által kiváltott érzelmeim-, vagy a jövőre vonatkozó vágyaim- által- megváltoztatott változata. Ez által a környező világ valósága eltorzul, és én valami általam kreált valóságot élek át, aminek az objektív valósághoz nem sok köze van. Ebből aztán számtalan probléma keletkezik. Félreértek dolgokat, rosszul értelmezek helyzeteket, ennek megfelelően válaszaim, reakcióim is helytelenek. Próbálok jelen lenni saját életemben, pillanatnyilag nem sok sikerrel. Kifejezetten nehezemre esik többfelé figyelni, és bizony előfordul, hogy miközben másfelé járnak a gondolataim, szólnak hozzám, én válaszolok is, de utólag nagyon nehéz felidéznem a történteket. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű dolog ilyen nehéz lehet.
Egypárszor hallottam azt, hogy „Itt és Most!” Jól hangzik, de mit lehet vele kezdeni? Gondold el két ember találkozik, valamennyi ideig együtt mennek az életben, valahol elválnak az útjaik. Lehet, hogy szeretnék újra kezdeni az egészet, hiszen az eltelt idő alatt mind a ketten megváltoztak, vagy legalább is változtak. Néha ezt a múlt nem engedi. Egyszerre jelen van az adott pillanat és a múlt? Csoda ha nem igazán sikerül nekik?
Egy ember egy adott életszakaszban megtesz valamit. Mondjuk porófilmben szerepel. Mondjuk, úgy keresi a kenyerét, hogy az utcán a testét árulja. Lehetősége nyílik változtatni. Képes lennél feleségül venni? Ha tudsz a múltjáról, képes lennél függetleníteni magad tőle? Úgy gondolod, hogy az, akinek nem volt lehetősége ilyen élethelyzetet megélni különb? Vagy idővel különb lesz?

Szeretünk és nap, mint nap ítélkezünk is. Természetesen mások felett. Legalább is látszólag. (Okosok azt állítják, hogy ítéleteinkben a bennünk meglévő, általunk elítélt tulajdonságokat ostorozzuk. Ami nem érint minket, a felett elsiklunk!) Olyan szívesen mondom azt, hogy a másik ember nem jó.

Még viszonylag kezdő hivatásos katonakoromban volt egy fiatal fiú hozzám beosztva, a 18 hónapos katonaidejéből kb. egy évig. Nem szerettem, nem beszélgettem soha Vele. Leszerelés napján mégis valami módon beszédbe elegyedtünk. Hirtelenjében olyan dolgokat tudtam meg Róla, melyek miatt szégyelltem magam. Úgy éreztem, elszalasztottam egy soha vissza nem térő lehetőséget, hogy egy embernek adhassak valamit.

Sajnos nem mondhatom el magamról, hogy ezt többet nem ismételtem meg. Nem tudom magam függetleníteni az érzelmeimtől, előítéleteimtől. Tudatosan odafigyelve ideig-óráig sikerül. Abban a pillanatban, ahogy nem figyelek oda, máris előjönnek. Én tudom, hogy nekem az a dolgom, hogy a magam cselekedeteit ítéljem meg, mások cselekedetei legfeljebb azt a lehetőséget biztosítják nekem, hogy átgondoljam, mit tennék én az Ő helyükbe, de tudomásul kell vennem, hogy nem vagyok az Ő helyükbe. Néha nagyon reménykedem benne, hogy soha nem is lehetek.

Talán ezek voltak a legnagyobb tévedéseim. Bizony előfordult, hogy hasonló helyzetben az általam elitélt módon cselekedtem, természetesen megidealizálva a dolgot, vagy beláttam azt, hogy bizony belülről máshogyan látszik a dolog, mint kívülről.

Mit gondolsz, van két egyforma élmény? Amikor szeretkeztek, veszekedtek, vagy egy csodálatos művészeti alkotásban gyönyörködtök, biztos, hogy ugyan azt az élményt élitek át? Te biztosan tudod, hogy a másik, ugyanebben az élményben mit élt át? Mit tudunk mi egyáltalán egymásról?

Engem még úgy tanítottak, hogy szerénynek kell lenni, de ez azt jelenti, hogy minden dolgomat kicsinyeljem le, majd mások felmagasztalnak. Ez éppen azt eredményezte, hogy addig kicsinyeltem le a dolgokat, amíg magam is elhittem.

Sokszor kellett életemben megküzdenem saját kishitűségemmel annyira, hogy időnként magam is elcsodálkoztam azon, hogy végül sikerült valami, amiben valójában magam sem hittem.

Kétségbeesetten fedezem fel magam körül azokat a szülőket, akik egyébként igen kiváló emberek, hogy milyen előszeretettel adják tovább ezt a hibás nevelést gyermeküknek. Én úgy fogalmaztam meg magamban, hogy valójában ez az élet egyik csapdája. Minél kisebb valakinek az önbizalma, annál nagyobb szüksége van rá, hogy mások, vagy saját maga minél gyakrabban megerősítse. Ennek következtében lesz valaki látszólag nagyképű, vagy kifejezetten álszerény. A nagyképű maga végzi az önbizalma megerősítését, az álszerény ugyanezt másoktól várja el. Én álszerénynek azt tartom, aki olyan dolgot becsül le magában, amiről tudja, hogy jó. Annak az embernek, aki tudja, hogy mire képes, mennyit ér, egyikre sincs szüksége. Ő képes meghallgatni türelmesen másokat, előítélet-mentesen, valóban egyszerű érvekkel vitatkozni, nem érzelmi előfeszítésekkel (mindenáron nekem kell, hogy igazam legyen), higgadtan elfogadni mások igazságát is. Akarjuk mi egyáltalán, hogy a környezetünkben lévő emberek ilyenek legyenek? Ha igen, mit teszünk ezért? Megkapja a másik tőlünk azt az elismerést, amire szüksége van ehhez?

Az egyik iskolapéldája annak, hogy hogyan próbáljuk áthárítani másokra a problémánkat, a pihenés. Legtöbbször nem ismerjük fel, hogy a pihenésünket saját magunk gátoljuk és nem az, aki a szokott munkáját végzi körülöttünk, s ez természetesen zajokkal, neszekkel jár együtt. Az általános reakció, hogy rászólunk, mert nem tudunk tőlük pihenni. Aki megtanul egy kicsit is befelé figyelni, ilyenkor pontosan érzékeli, hogy nem a külső zajok gátolják, mégis sokan szenvednek ettől akár életük végéig is, mert pihenésre szüksége van mindenkinek. Ők nem tudnak pihenni, s szerintük ennek az az oka, hogy közlekednek, dudálnak, dolgoznak stb. körülöttük, olyan zajjal, amitől ők képtelenek aludni.

Az ember nem tud rosszat cselekedni. Furcsán hangzik, de mégis igaz. Én eddigi életem során soha nem cselekedtem rosszat. Volt olyan cselekedetem, amit utólag megbántam, de csak azért, mert átértékeltem a történteket, és az új megvilágításban már nem tűnt jó cselekedetnek, amit tettem. El tudod képzelni, hogy egy ember csak úgy gyilkol? Én is, mindenki másról, természetesen magamról nem, de hidd el, hogy Ő nem. Megölhet valakit, de az jogos bosszú, hirtelen felindulás, vagy csak „meg akartam leckéztetni!” stb. Csak úgy, nem tud gyilkolni. Ehhez feltétlenül indokra, magyarázatra, ideológiára van szüksége. Nézd végig a nagy öldöklések sorát, a háborúkat. Külön lelkesítik a katonákat, esetleg papok áldják meg Őket és a fegyvereiket, mindezt az egyetemes szeretet jegyében.

Ha megfigyeled, napjainkban is tág tere van a -„szegény Magyar népem”, „a zsidók, meg a cigányok az okai mindennek”- enyhén szólva demagóg szlengeknek¸ és hidd el, hogy azok a fiatalok, akik megvernek, ne adj’ Isten megölnek egy másik embert, a legjobb meggyőződésük szerint cselekednek, és ehhez sajnos még táptalajt is kapnak.

Mi a durva cselekedetekhez elég sűrűn asszisztálunk, időnként csak azzal, hogy meggondolatlanul hangoztatunk véleményt, ezt néha közzé is tesszük, s közben két fél téglával verjük a mellünket, hogy milyen „igazi” magyarok vagyunk.
Ott mindig kifejezett probléma van, ahol nem valami mellett, hanem a környezet ellen kell ideológiát gyártani. Képesek vagyunk-e arra, hogy az élet mindennemű megnyilvánulási formáját megismerjük, azt a képességei, lehetőségei szerint akár javunkra felhasználjuk, ezt a sokszínűséget megőrizzük? Pillanatnyilag két esélyesnek látszik a játszma, hiszen nap, mint nap fajok pusztulnak ki a földön, az élet különböző megnyilvánulásai tűnnek el környezetünkből.

Volt alkalmam részt venni olyan találkozón, ahol a világ számos tájáról jöttek csoportok, és hozták el táncaikat és dalaikat. Aki ilyet lát, az nem igaz, hogy nem érzi, milyen szép a mi világunk, legfőképpen azért, mert ilyen sokszínű, és minden egyes szín eltűnése nagyban szegényítene mindannyiunkat. Jó lenne már végre, ha tudomásul tudnánk venni, hogy mások lebecsülése nem tesz nagyobbá minket. Ott, ahol két ember, vagy népcsoport, egymást dobálja sárral, mindkettő egyre sárosabb lesz, és nem tisztább.

Vajon mi az, amit mi szeretetnek hívunk? Tartok tőle, hogy jó sok szavunk van, amelyek kimondásakor ahányan vagyunk, annyiféle értelmet adunk a szónak. Bizony a szeretet is ilyen.

Én életem során sokféleképpen értelmeztem ezt a szót. Szeretem, tehát féltem, bezárom. Szeretem, boldognak akarom látni, tehát azt adom neki, amit én szeretnék és nem értem, hogy még mindig miért nem boldog. Szeretem, azt szeretném, ha boldog lenne, megkérdezem, mitől lenne boldog, de nem értem, hogy attól hogy lehet boldognak lenni, tehát megpróbálom átnevelni.

Szeretem, mindegy mitől lesz boldog, csak boldog legyen. Ez utóbbit félve írom le, mert nem igazán tudom, hogy sikerrel művelem-e. Ebben még nem igazán van gyakorlatom, arról nem is beszélve, hogy tartok tőle, félreértenek. Na és a féltékenység? Lehet, hogy nem is szeret az, aki nem féltékeny? Milyen szeretet az, ahol nem akar mást, csak engem boldoggá tenni?

Nekem az emberi kapcsolat azt jelenti, hogy akivel kapcsolatba kerülök, azért felelős vagyok. Ha kér valamit tőlem, amit módomban van megtenni, megteszem. Nem helyette, mert nem kívánom a nagyszerűségét kisebbíteni. Természetesen korlátozásokkal, hiszen ölni nem biztos, hogy fogok a kedvéért, az összes pénzemet sem adom oda, hiszen valamiből nekem is élnem kell.
Ha ígérek valamit, nagyon igyekszem betartani, hiszen Ő abban a tudatban éli az életét, hogy amit megígértem, az már van.

Arról nem is beszélve, ha partnerem szeret táncolni és én nem, attól még táncolok vele, igaz, hogy csak addig, amíg nem igazán terhes nekem. Ha Ő moziba szeret menni, néha képes vagyok elmenni vele, még akkor is, ha nem pont arra vágyok. Azt hiszem, az nagyon lényeges kérdés, hogy legyen a másikra időnk és energiánk. Hány embert láttam már betegnek, akinek semmi más baja nem volt, csak nem akadt a környezetében senki, aki időt szánt volna rá, vagy talán Ő volt képtelen kérni a környezetétől.

Volt egy párszor nagyon rossz időszakom, amikor nagyon magam alatt voltam. A legutóbbinál egy kedves barátnőm megajándékozott egy könyvvel, ami az imáról szólt. Ebben találtam imákat. Volt benne egy, ami nagyon megtetszett. Azóta is kisebb módosításokkal, azzal alszom, néha vezetés közben is mondogatom. Ha azt állítanám, hogy gyökeresen megváltoztatta az életemet, hazudnék, de lényegesen átalakított engem, ezáltal az életem minősége jelentősen megváltozott.

Nem írom le. Találd ki a saját imádat. Elárulom, hogy nem könnyű feladat. Először is tisztáznod kell magadban, hogy mit akarsz. Már ez sem könnyű. Tudod milyen könnyen lehet összetéveszteni az eszközt a céllal? Próbáld ki, megtudod.

Nem igazán tartom dicsekvésre méltónak, hogy bizonyos életszakaszokon túl vagyok. Finoman fogalmazva már élek egy ideje. Volt alkalmam szárnyára bocsátani két gyermeket. Nem könnyű mutatvány. Természetesen itt is elkövettem szinte minden hibát, amit csak el lehet követni. Utólag mindig könnyebb, de ez természetesen csak teoretikus, és így minden könnyebben megy. Elméletben én is mindig kiválóan tudtam mindent, csak a gyakorlatban valahogy semmi nem úgy működött.

Nem tudom, hogy lehet-e ilyen összehasonlítást tenni, de autót csak akkor vezethetek, ha jogosítványom van rá, ami feltételez bizonyos szintű vezetési gyakorlatot, és ehhez egy rakás elméleti ismeretet, de gyereket nevelni akárki nevelhet. Úgy gondolom, hogy ez jól van így, mert egyébként lehet, hogy kihalna az emberiség és természetesen elkövetünk hibákat, amikből vagy tanulunk, vagy nem.

Nehéz dolog embernek lenni. Gyermekkorunkban a szüleink, és a környezetünk a legjobb indulattal megtanít nekünk egy csomó dolgot, amikről rendre kiderül, hogy mindenre alkalmasak, csak az életet teszik lehetetlenné. Soha nem fog a fejembe férni, hogy mitől ártalmasabb egy szeretkezés a TV-ben, mint egy gyilkosság.

Mi az, amitől minden áron a másik embert akarjuk megrendszabályozni, természetesen a saját szabályrendszerünk szerint. Annyi féle demokráciaértelmezést hallottam már. Lehet, hogy végre nem értelmezni, hanem gyakorolni kellene?

Több elmélet szerint, ha megismered és elfogadod magad, megváltozhatsz. Ez egy látszólagos ellentmondás. Én sem igazán hittem benne. Mégis ahogy közelebb jutok magamhoz, meglepődve veszem tudomásul a változásokat. Türelmesebb vagyok. Toleránsabb, megértőbb vagyok. Ha baj van, rövidebb idő alatt térek magamhoz. Ez mind szinte észrevétlenül változott meg bennem. Nem látványosan, azonnal.

Csodálattal nézem a világmegváltókat, de a belefektetett energiához képest nagyon kis hatásfokkal működnek. Egyébként érdekes módon, ha hatalomra jutnak, mintha hirtelen elfelejtenék a világmegváltási terveiket. Természetesen ezt meg is magyarázzák.

Nagyon nehéz az emberek közötti kommunikáció, különösen akkor, ha nem is egymásra figyelünk, hanem mindenki fújja a magáét. és nem hallja meg, hogy a másik mit mond, vagy csak a támadást viszik észre benne.

Valamikor a 80-as évek elején találkoztam a Rogers módszerrel. Azt hittem, majd forradalmasítani fogja a nevelést. Ma belátom, hogy naiv voltam. Ez közel nem annyira egyszerű. Sokkal egyszerűbb féligazságokkal, hagyományosan bevált rossz sémákkal dolgozni, mint elhitetni az emberekkel, hogy érdemes elgondolkozni az új dolgokon.

Hivatásos katonakoromban volt olyan, hogy dicsérő-fenyítő jogkör. Mennyi gondot jelentett nekem akkoriban is egy-egy döntés. Itt jöttem rá arra is, hogy mennyivel egyszerűbb az idősebb katonákra rábízni a fiatalabbak nevelését, mint saját kezűleg végezni a feladatot. Ez nekem sokat segített, de nevelni, azt egyáltalán nem nevelt, vagy ha igen, azt is negatívan. Viszont nagyon kényelmes volt. Természetesen ezért bizonyos engedményeket is kellett tenni. Például kisebb szabálytalanságokat elnézni az öregkatonáknak stb.

Emlékszem, mikor fiatalon két leánygyermekkel megáldva elhatároztam, hogy nem lesz nálunk álszemérmeskedés, a meztelenség természetes lesz. Na nem öncélúan, hanem az élet részeként, például fürdéskor. Utána hallottam olyat, hogy gyerekeimet felvilágosították, milyen erkölcstelen dolog is ez.

Kénytelen vagyok néha elgondolkozni azon, hogy vajon kinek az életét éljük. Attól tartok, többségünk nem igazán a sajátját. Fontos a család, a szomszéd és mindenki más. Mi hol vagyunk ebben?

Már kb. húsz éves koromban megfogalmaztam, hogy az a szomszédasszony, akinek megvan a minden esti betevője (természetesen teljesen hivatalosan), milyen könnyen is süti a másik nőre, hogy kurva, mert már a második hapsit látta hozzá felmenni két hónapon belül!

Magamban érzem a megfelelés kényszerét. Nagyon szeretnék megfelelni mindenkinek, csak azért, hogy jó szót kapjak, vagy egy simogatást, esetleg csak egy mosolyt.

Időnként túl nagy árat fizetek ezért. Megerőszakolom magamat. Ez természetesen tartósan nem megy, de ideig-óráig sikerül. Aztán kitörök. Jön a szemrehányás, „nem ezt vártam tőled”, ”csalódtam benned” stb.

Én, ha beülök egy kocsiba, odafigyelek minden zörejre. Igyekszem kitapasztalni a tulajdonságait, vágyait. Többnyire minden berendezéssel és természetesen emberrel is így vagyok. Az én vágyaimra, tulajdonságaimra vajon miért nem kíváncsiak? Nem érnek rá? Fontosabb a saját vágyuk? Nem tudom. Nem értem én az életet.

Időnként azt tapasztalom, hogy emberek egymás mellett élve versenyt teszik tönkre magukat, mindezt azzal a felkiáltással, hogy a másikért teszik. Vajon egymásért nem élni kellene végre? Olyan bánatosak egyesek, mikor megrokkannak, és a hozzátartozók csak ekkor mernek elszakadási akciókba kezdeni. Idős emberek, akik életük végén még mindig szeretnék a szeretteiket uralom alatt tartani, bár már semmiféle kényszerítő eszközzel nem rendelkeznek, maximum a lelkiismereti zsarolással. Ilyenkor jön a szemrehányás, hogy én az életemet… mindent megtettem érted ez a hála… stb. Néha ez bejön, és még van lehetőség valaki életének megkeserítésére egy ideig, de az élet véges…..

Ugyan ezt tapasztalom az utakon a közlekedésben. Én egy Trabanttal járom az utakat. Előszeretettel lesöpörnek az útról. Volt olyan, amikor 120 km-es sebességgel mentem, de megelőzött. Veszélyeztette a szembejövőt, engem, saját magát, de megelőzött. Nem tudom, miért hiszik a szakemberek, hogy a szabályok bárminemű megváltoztatásával meg lehet ezt szüntetni. Egyszer beszélgettem egy emberrel, aki több balesetet szenvedett, de imádja az autózást és a sebességet. Mikor azt kérdeztem tőle, hogy a KRESZ semmibevételéből származó balesettel hogy számol el? Közölte, hogy vállalja a felelősséget! Igen. Visszaadja a családnak az elvesztett gyermeket, családapát, családanyát?

Azt, hogy az élethez mindenkinek joga van, hogy többen közlekedünk az utcán, méghozzá azonos jogokkal, csak szemléletváltozással lehet megváltoztatni. Természetesen ez vonatkozik az élet minden területére. Ahhoz, pedig időre van szükség, sajnos nem is kevés időre és sok - sok türelemre, megértésre egymás iránt.

Igyekszem türelmesen kivárni, bár ahogy én emlékszem, a szebb jövőt már elég régen várom, túl sokszor ígérték már nekem.

Mégis azt hiszem, már itt van.

Makai József (36-20-9114652)